Mentovics Éva: Tavasztündér

 

Varázspálcám suhogása

  felkelti a idéket.

  A tél végi utazásra 

  barátaim kísérnek.  

  Varázsigém hatalmával   

elaltatom a telet.

  Faágakra rásuhintva   

ébresztem a rügyeket.

  

  Virág nyílik ahol járok, 

  ágak végén tipegek.

  Tündérszárnyam nyomában már 

  ott virít a kikelet. 

    

Zelk Zoltán: Hóvirág

 

Jó hogy látlak hóvirág,

  megkérdezem tőled,

  mi hírt hoztál, mit üzensz

  erdőnek, mezőnek?

    

Szedd a szárnyad szaporán

  vidd a hírt madárka,

  útrakelt már a tavasz,

  itt lesz nemsokára.

 

Andók Veronika: Tavasz van

 

Cseppen a jégcsap, olvad a hó,

Csupa sár dombon nincs takaró.

Hófehér csokrok bújnak elő,

Belezendül a vén tölgyerdő.

 

Kis cinege szólal: Nyitnikék!

Ibolya nyitja is kék szemét.

Hazatér lassan minden madár,

Fészkénél újra párra talál.

 

Kacag a gerle, nevet a nap,

Fák ezer virágot bontanak.

Tulipán kelyhén méhike zúg,

Füvekkel fut a kis gyalogút.

 

Leveles ágról lila virág

Sóhajtja szélbe szép illatát,

Barik születnek földre, égre;

Tavasz van, Tavasz, végre, végre!

Gárdonyi Géza: Március

 

  A tél elhúzódott. Ami kis hó maradt,   

felszívta a nap, meg beitta a föld.   

Csak itt-ott az árok mélyén egy rongydarab, 

  mely a fehér király palástjából szakadt. 

  A partokon immár kizsendül a zöld. 

**

Egy-egy kerek barna folt a szántóföldön: 

  ez az elment télnek nedves lábnyoma, 

  s egy-egy kerek kis zöld, réten, legelőkön: 

  a megjött kékszemű tavasz lábanyoma. 

**

  Óh ibolyaszemű, mosolygó kikelet,   

mennyire vártam már megjöveteledet! 

  Vártam már a télen, kályhám előtt ülve, 

  belemélázva a parázsló tűzbe. 

**

  Vártam reggelenkint, mikor ablakomról 

  leolvasztotta a nap a jégvirágot, 

  és a házereszről lecsüngő jégrojtból 

  egy-egy nagy kristálycsap könnyezve leválott.   

**

Csakhogy itt vagy, te szép, te kedves kikelet! 

  Terítsd ki, terítsd ki zöld bársony szőnyeged!   

Ékesítsd ezüsttel a fűzfa-gallyakat!   

Árassz ránk napsugárt! Hozd meg a madarat! 

**

  Dél van. Fenn a kéklő égi magasságon   

sárgán ragyog a nap melegöntő képe. 

  Megébred az élet az egész határon. 

**

A beteg Könczölné, ez is idekint van: 

  kihozatta magát a napos udvarra.   

A rossz szalma-díkón fekszik mozdulatlan, 

  behúnyt szemmel tartván orcáját a napba. 

**

  Mit érez? Mit gondol? Bízik-e? Remél-e? 

  Fekszik. Ibolyát tart az egyik kezébe. 

**

  Óh a nap, nézhetetlen orcájú istenség! 

  Világ világító, éltető melegség!   

Nem csodálom, hogy a régiek imádtak, 

  hiszen édesanyja te vagy e világnak! 

  Mikor fölemeled tündöklő orcádat,   

az élet fölserken, megpezsdül, megárad, 

  s a harmatos zöldben zeng a madárének. 

  Láttadra öröm és bizalom az élet. 

  Keltesz, növelsz, éltetsz, te, minden forrása, 

  ki egyként mosolyogsz emberre, rózsára, 

  porszemre és hegyre, harmatra, folyamra, 

  Óh ragyogj, ragyogj ránk, világ édesanyja! 

**

  S ahogy így megállva imádom a napot, 

  azokra gondolok, kik szintén imádták. 

  Micsoda más lelkek, micsoda más papok,   

kik a napkeltét a ligetekben várták, 

  virágos ligetben, szent zádogfák alatt,   

s amikor a hajnal bíbora felhasadt, 

  s a nagy aranydeszkák az égre villantak,   

magyarul kiáltják a szent szót a napnak.   

**

Még a macskánk is hunyorog az égre, 

  és a tölgyfa-kapu kis deszkás tetején 

  elnyújtózik, és alszik a napnak melegén. 

  S előkívánkozik ki a napsütésbe 

  minden ami csak él - báró, avagy bárány. 

  A tyúkom is máma vezette ki népét.   

Mintha vagy húsz citrom gurulna mellette. 

  El-elnézem gondos, jó anyai képét,   

amint hívja őket kotyogva, pittyegve. 

  Meg-megáll és kapar. Belevág a földbe. 

**

 

J. W. Goethe: Március

 

Havazott újra, mert még 

  nincs itt az ideje, 

  hogy szemünket színes rét 

  örömmel töltse be. 

   

  Ez a tavasz ravasz még 

  s a langyos fényözön: 

  a fecske is becsap még, 

  a fecske is becsap még. 

  Miért? Egymaga jön!   

  Élvezzelek magamban, 

  korai napsugár? 

  Ha velem a galambom, 

  ha velem a galambom, 

  azonnal itt a nyár. 

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Radnóti Miklós: Március

 

Lúdbőrzik nézd a tócsa, vad,

  vidám, kamaszfiús

  szellőkkel jár a fák alatt

  s zajong a március.  

A fázós rügy nem bújt ki még,

  hálót se sző a pók,  

de futnak már a kiscsibék,

  sárgás aranygolyók. 

 

HÓvirágJÁTÉK

 ~ Devecsery László -

Hóvirág, te hóvirág!

Pelyhekből van a ruhád?

Zöld selyem a kalapod,

könnyű szélben ringatod.

 

 

Március

 ~ Szécsi Margit ~

Déli szellők fújjatok csak,

játszatok a hajamon.

Olvassz havat, melengető

márciusi szép napom.

 

Fagyos folyó megáradjon,

vessen bimbót minden ág.

Szebb a somfa gyönge szirma

mint a szürke jégvirág.

 

Március van, március van.

Ember s állat érzi már,

dong a kaptár, szárnyat rezget

százezernyi kismadár.

 

Jó volna a nagykabátot

félredobni, s könnyeden

játszani és birkózni a

városvégi zöld gyepen.

 

Jó volna már munkálkodni;

arra vár a kert, mező.

Szép reményhez, szorgalomhoz

kell a fény, a jó idő.

 

Pacsirtának kék magasság,

vetőmagnak tiszta föld -

Jöjj el tavasz, földről, égről

már a telet eltöröld!

 

Tavasz-ébresztő

 ~ Csanádi Imre ~

 

Ébredj

új tavasz,

jégtörő,

sugaras,

gallyat gombosító,

rügyet rojtosító,

mindenféle

madarat

víg versre tanító!

Naphívogató

 ~ Csanádi Imre ~

Süss föl nap,

fényes nap,

kis ,

kósza ködök szakadoznak,

arany ajtók hasadoznak,-

süss föl nap.

 

Március

 ~ Áprily Lajos ~

A Nap tüze, látod,

a fürge diákot

a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.

Csengve, nevetve

kibuggyan a kedve

s egy ős evoét a fénybe kiált.

 

Régi kiszáradt

tó vize árad,

néma kutakban a víz kibuzog.

Zeng a picinyke

szénfejű cinke

víg dithyrambusa: dactilusok.

 

Selymit a barka

már kitakarta

sárga virágját bontja a som.

Fut, fut az áram

a déli sugárban,

s hökken e hó a hideg havason.

 

Barna patakja

Napra kacagva

a lomha Marosba csengve siet.

Zeng a csatorna,

zeng a hegy orma,

s zeng - ugye zeng, ugye zeng a szíved!

A tavasz

 ~ Majtényi Erik ~

 

Csipkés rüggyel,

madárfüttyel

köszön rám,

köszön rád,

s majd egy reggel,

ha víg kedvvel

jól megráz egy

almafát,

és a fáról,

minden ágról

szirmok fellege havaz,

földön-égen

csodaszépen

tündöklik fel a tavasz.

***

 

Ibolya

 ~ Zelk Zoltán ~

 

Ibolya, ibolya,

virítsz már a réten,

gyönyörködsz este a

víg tücsökzenében.

 

Tücsökzene ringat

este elalvásra,

hajnalban megfürdesz

az ég harmatába'.

 

Napfény az ebéded,

szellők simogatnak:

így élsz szép vidáman,

hírnöke tavasznak!

Márciusi versike

 ~ Kányádi Sándor ~

 

Tavaszt  csörög a szarka,

tavaszt.

Zöldülni kezd a barna

haraszt.

Zsendülni kezd a zsenge

határ.

Erőre kap a gyenge

bogár.

Szelídülnek az ordas

szelek.

Barkákat hány a bokros

berek.

Bukfencet vet a játszi

patak.

Már csak a hegyen látni

havat.

***

Hófoltos még a határ

 ~ Kányádi Sándor ~

 

Hófoltos még a határ

s a dombok oldala.

Szunnyadoz még a kökény

s a galagonya.

 

Alszik még a rengeteg

s a kertekben a fák,

de nyitogatja fehér

szemét a hóvirág.

 

S az ibolya is ébredez

a sombokor alatt:

költögetik a szelíd

napsugarak.

 

Az ibolyatő fölött

a sombokor pedig

álmában már színarany

virágot álmodik.

Fény, virág, remény

 ~ Devecsery László ~

Nevet, kacag a tavasz,
pajkos, kedves és ravasz,
hisz’ a szél messze szaladt,
nem maradt az ég alatt:

csupán fény, virág, remény,
az új évszak küszöbén,
bimbók nyílnak a fákon,
millió kicsi ágon,

sok-sok feslő virágon,
a tavaszi világon,
pihe-könnyű szél zenél:
hisz’ messze szaladt a szél.