Petőfi napja ...

. 

1848. március 15-ét joggal nevezi a történelmi emlékezet Petőfi napjának, ezért mi is a költő útját követjük Katona Tamás történésszel, aki nemcsak a felemelő pillanatokba avat be, hanem az események mögötti k ulisszákba is bepillantást enged, és a nevezetes nap néhány ritkán emlegetett epizódját is fölvillantja az olvasó  előtt.     

"Petőfi lakásaihoz nem volt kegyes a sors, nemcsak az a - Jókai Mórral közösen bérelt - lakása tűnt el, amelyet március 15-én magáénak mondhatott, hanem 1937-ben lebontották utolsó pesti lakását a volt Marczibányi-házban - kezdi a történelmi útikalauzt Katona Tamás történész.
Petőfi innen indult el a Pilvaxba, amely már maga is tévedés, tudniillik a kávéházat a márciusi ifjak inkább Fillingernek hívták, hiszen Fillinger János volt a bérlője, és Pilvax Károly sem úgy írta a nevét, ahogy ma a Pilvax közben ki van írva, hanem két ellel és dupla vével. A Pilvax kávéházat természetesen szintén átépítették, de legalább egyik helyiségében megpróbáltak emléket állítani a múltnak.
Petőfi megkérte Vasvári Pált és Bulyovszky Gyula írót, hogy menjenek el a Dohány utcába a közös lakás "Jókai szobájába", és itt határozzák meg a nap menetrendjét és a sajtó fölszabadítását.
Nem véletlen ugyanis, hogy a 12 pontban első helyen épp ez szerepel. Nemcsak azért, mert ezeknek a firkászoknak ez volt a legfontosabb, hanem azért is, mert ezt - az országgyűlés, Pozsony, az uralkodó és Bécs nélkül - Pesten is ki lehetett vívni.

                                                                          

Vasvári Petőfi tőrös botjával hadonászott, és amikor a szurony kirepült a botból, rezegve megállt az ajtófélfában. Ilyenkor bizony egy fiatalnak illik blazírtnak lenni, Petőfi is csak annyit mondott: "Jó jel! A szurony hegye Bécs felé mutat." Sajnos, azonban a lakással eltűnt a szent ajtófélfa is.

Rajta magyar, hí a haza!
Hőseink azonban annyira elfecsegték az időt, hogy a kávéházi ifjak kezdtek szétszéledni. A rendkívül éles eszű, de rettenetesen dadogó Sükei Károly költő - a bukaresti magyar református pap fia - kiment a rémes havas esőben a mai Petőfi Sándor utcába, kiakasztotta a kézzel másolt 12 pontot, és akadozó nyelvvel magyarázni kezdte. Vagy harmincan gyűltek köréje, természetesen volt egy titkosrendőr is köztük, aki a titkosrendőrök csalhatatlan ösztönével megállapította, hogy ez a fiatalember őrült, és el akarta vitetni a Rókus kórház második emeletére, az elmeosztályra. De az emberek nem engedték. Úgy látszik, tetszett nekik a 12 pont, és a spiclinek kellett sietve távozni.
A fiatalok természetesen a fiatalokhoz mentek a kávéházba a 12 ponttal és egy verssel, amit még senki sem ismert. Azaz Szikra Ferenc jurátus március 13-án este egy sort már látott belőle, a kezdősort: "Rajta magyar, hí a haza!" Nyomban felhívta Petőfi figyelmét arra, hogy először talpra kell állítani a magyart, és csak utána "rajta". Petőfi nem szerette, ha verseibe belebeszélnek, most azonban valami jó előérzete lehetett, mert megígérte, hogy Szikra utasítása szerint kiigazítja az első sort.

A kávéházhoz legközelebb az egyetem orvosi kara esett. Az Újvilágban, a mai Semmelweis utcában, a szemközti Fekete Sas szálloda épületéből sokan figyelték az eseményeket. A szálloda helyén épült meg aztán az Országos Kaszinó palotája, tetején 1945-ig látható volt a szálló régi cégére, a fekete sas, amely aztán nyomtalanul eltűnt. Az orvosi karnak otthont adó ásatag kolostorépületből a hallgatók örömmel tódultak ki az utcára, hogy a kirakott székről szónokló Jókaitól meghallgassák a 12 pontot, Petőfitől pedig a verset, melynek második szakaszától kezdve minden egyetemi hallgató Petőfivel együtt harsogta a refrént: "A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, /hogy rabok tovább nem leszünk!" Innen a ferences templom melletti politechnikumba mentek, a mérnökhallgatókhoz, majd tovább a bölcsészekhez, jogászokhoz, teológusokhoz. Mindenütt volt szék, mindenütt volt 12 pont, és Petőfi mindenütt elüvöltötte - Egressy Gábortól tudjuk, hogy a költő így szavalt - a Nemzeti dalt.

Cenzorhoz nem megyünk...
Mostanra vagy ötezer főnyi tömeg verődött össze az Egyetem téren.
A tömegből egy hang azt javasolta, menjenek Budára a cenzorhoz, írassák alá vele a pontokat és a verset, hogy ki lehessen nyomtatni.
"Cenzorhoz nem megyünk - felelte Petőfi -, nem ismerünk el többé semmi cenzort, el egyenesen a nyomdába!"

 A tenyérnyi pesti belvárosban nem voltak távolságok, és az akkor legkorszerűbb nyomda, a titkosrendőrséggel nagyszerű kapcsolatot tartó Landerer Lajosé volt a legközelebb. Landerer tudta, hogy jönnek a fiatalok, előző nap el is mondta gépmesterének, Christian Glutschnak, hogy nagy mennyiségű papírt áztasson be reggelre. "Hát maga csak legyen az eszénél" - mondta a nagyszakállú nyomdatulajdonos a gépmesternek - "ha kevesen lesznek az ifjak, és a nyomdaszemélyzet elbír velük, akkor ki kell verni őket. Ha sokan lesznek, Isten neki, csinálják meg, amit akarnak!" Sokan voltak.
Amikor az ifjak a szent szövegek kinyomtatását kérik, Landerer fennhangon kijelenti: "Lehetetlen, nincs rajta az engedélyezés!" De azért odasúgja a legközelebb álló Irinyi Józsefnek: "Foglaljanak le egy sajtót!" Irinyi ráteszi kezét a korszerű amerikai gyártmányú Columbia sajtógép tetejét díszítő sasra, és a nyomdások rögvest munkához látnak. A 12 ponttal nincs is gond, de Petőfinél nincs ott a Nemzeti dal kézirata. Träger András művezető asztalánál gyorsan elkezdi papírra vetni a szöveget. Mihelyt egy-egy versszakkal elkészül, Vasvári ollóval levágja, és így minden versszakot más-más nyomdász szed ki. Az utolsó, a "Hol sírjaink domborulnak" kezdetűt, Petőfi harsány diktálása alapján stílszerűen egy öreg zsidó szedő, Josef Kohn szedi ki. A gesztenyefürtű, bár már egy kissé kopaszodó Jókainak pedig az volt a feladata, hogy a nyomda előtt tolongó ötezer főnyi sokaságot szóval tartsa. A galamblelkű fiatal író aggódva figyelte, hogy az ötezer ember tízezer kezében ötezer nyitott ernyő van, és ez tízezer szemet veszélyeztet. Rá is kiabált az emberekre: "Polgártársak! Holnap, úgy lehet, golyók hullanak ránk. Akkor elfutunk-e?" A válasz természetesen egyöntetű volt: "Nem!" Jókai folytatta: "Polgártársak! Most tehát csukjuk be az ernyőket!" Mintegy varázsütésre egyszerre becsukódott az ötezer ernyő. Szinte csak egyetlen kattanást lehetett hallani - de ez a kattanás a modern, a korszerű Magyarország első szívdobbanása volt - fűzi hozzá Katona Tamás.

A megdöbbentő fordulat - folytatja a történész - csak ezután következik, Irinyi hazaküldi a forradalmat ebédelni. Közli, hogy a nyomdászok rengeteg példányt fognak nyomtatni, a kiosztás pedig a Nemzeti Múzeum kertjében lesz délután három órakor.
A fiatalok azonban nem ebédelnek, hanem Bajza Józsefhez sietnek a Nemzeti Színházba, és megrendelik estére a Bánk bánt. Útjuk onnan a Nemzeti Múzeumba vezet, és Kubinyi Ágoston igazgató úrnak át is adják a szabad sajtó iker-elsőszülötteit, mert tudják, hogy a két nyomtatvány történelmi ereklye, és itt a helye a nemzet múzeumában. Az igazgató azonban bajban van, hiszen a szomszédos szénapiacról (a mai Kálvin térről) a József-napi vásárra érkező vásárosok tehenei be-beszabadulnak a Múzeumkertbe, mert a kerítés még csak a körút felé készült el. Egyszerre fölemelő és nevetséges kép, a történelmi pillanatot mélyen átérző igazgató megrendülése - és hiábavaló küzdelme a tehenek ellen! De éppen a vásárra érkezők miatt már nemcsak az egyetemi hallgatók és a pesti polgárok gyűlnek össze háromkor a Múzeumkertben, hanem a vásárosok is vagy tízezren. Azok a jobbágyok, akiket a pozsonyi országgyűlés fölszabadítani készül, sőt fel is szabadít. Hatalmas emléktábla közli az arra járóval, hogy Petőfi 1848. március 15-én innen szavalta el a Nemzeti dalt! A tábláról egy szó hiányzik, a NEM. Aznap négyszer is elharsogta a költő a versét, történetesen itt nem.
Ellenben itt határozták el az egybegyűltek, hogy a pesti városházára vonulnak át, hogy a közgyűlést, vagyis a tanács és a választottpolgárok testületének együttes ülését a 12 ponthoz való csatlakozásra bírják. Nyáry Pál Pest vármegye másodispánja, és barátja Klauzál Gábor volt országgyűlési vezérszónok útközben behívja őket a megyeházára. A fiatalok visszaüzennek: "Mohamed jön a hegyhez: mi vagyunk a hegy" A félreérthetetlen utalás a francia forradalom hegypártjára megteszi hatását, és Nyáry és Klauzál is csatlakozik a tömeghez.

Óriási kitörése a lelkesedésnek...
A tanácsterem rövidesen megtelik, történetében először magával a néppel, de amikor a márciusi ifjak felszólítják a városatyákat, hogy csatlakozzanak a 12 ponthoz, még a követelésekkel rokonszenvező tanácsnokok is ki akarják üríttetni a termet. A forradalmárok feltépik az ablakokat, de nem azért, hogy cseh szokás szerint kihajítsák rajtuk az ellenszegülőket, hanem azért, hogy a városházát körülözönlő tömeg hangja - mint a "vész előtt zúgó tenger" morajlása - jobb belátásra bírja a tanácskozókat. Rottenbiller Lipót alpolgármester menti meg a helyzetet, mindenki aláírja a nevezetes okmányt, amelyet az alpolgármester meglenget azután az ablakban. Az immáron tehát a város pecsétjével is ellátott 12 pontot, amelyet a téren "óriási kitörése a lelkesedésnek" üdvözöl.
Kint azonban híre megy, hogy közeledik a katonaság. Hiába alakult át a 12 pont jóvoltából a pesti polgárőrség nemzetőrséggé, hiába teljesül a 12 pontnak egy újabb, Pesten is megvalósítható pontja, a forradalmi tömegen kezd erőt venni a riadalom. Nyáry és Klauzál hosszasan szónokol, de a zajban szinte egyetlen szavukat sem hallani. Ekkor egy fiatalember csodás pillanata következik: fölugrik egy kofa asztalára, lesöpri róla a fonnyadt almákat és másnapos zsömléket, és a budai vár felé mutatva elkiáltja: "Esernyővel a kezünkben nem vívjuk ki a szabadságot! Fegyverezzük fel magunkat! Fel Budára: utánam!"
Vajda Jánosnak, a költőnek a szavait tett követi, nem kevesebben, mint húszezren vágnak neki a hajóhídnak.
Az élen Szathmáryné Farkas Lujza, a Nemzeti Színház művésznője viszi a szűzmáriás zászlót. Csoda, hogy nem szakad le a tömeg roppant súlya alatt a híd. Mindeközben Josef Rosenbaum őrnyagy, a budai térparancsnok besiet Táncsics cellájába, és arra kéri a foglyot, csendesítse le a kiszabadítására érkezőket, hiszen ő csak "a felsőbbség parancsa szerint járt el, és teljesítette kötelességét".Táncsics ezt nemcsak megígéri, de meg is teszi.
A helytartótanács, amikor Táncsics kiszabadítását követelik tőle, "sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett", hogy Petőfi szavait idézzük. "Nincs többé cenzúra!" - kiáltotta Táncsics felesége, Seidel Teréz férje cellájába lépve, majd az életében először hintóba ültetett Táncsicsot vágtatva viszik át Pestre. A mai Vörösmarty tér sarkán a Nádor fogadó bérlője, Hauer József áll a kocsi elé, és a piacgazdaság egyik első bajnokaként legszebb szobáját nyitja meg a házaspárnak. A kiszabadult rab döbbenten tűri az ünneplést, felbotorkál a lépcsőn, ruhástól keresztülesik az ágyon, és mély álomba zuhan. Fölébreszteni sem tudják. Pedig a Nemzeti Színházban várják.
Piros-fehér-zöld-sárga-kék kokárda a Nemzeti Színházban
A nézőtér törelmetlen, az előadás késik. Ám a függöny mögött Jókai már megkapta a maga piros-fehér-zöld-sárga-kék kokárdáját, tehát a magyar és erdélyi színekkel ékes kokárdát, mintegy az unió jelképéül a székely Laborfalvi Rózától. Bulyovszky meg a maga egyszerű kokárdáját a gyönyörű Szilágyi Lillától, és Petőfi őszinte bosszúságára a feldíszített ifjak heves csókokat is kapnak a művésznőktől.
Pefőfi utálta Laborfalvi Rózát, mindent elkövetett, hogy Jókai és a színésznő szerelméből ne legyen házasság, és amikor - épp Nyáry Pál segítségével - ez megtörténik, egy életre összevész Jókaival. Azzal a Jókaival, aki épp a Nemzeti Színházban menti meg a helyzetet, nem engedi ugyanis, hogy egy jelmezbe öltöztetett színészt léptessenek föl Táncsicsként, hanem ő lép a nézőtér elé elmondani Táncsics történetét. Taps a jutalma, a közönség zúg, de a Bánk bánt már nem hajlandó megnézni.
A rögtönzött műsornak tomboló sikere van, a napot pedig nem summázhatjuk tökéletesebben, mint ahogy Petőfi megtette:

 "Ez volt március 15-e. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történetben. Események folytatásának ez közönséges volna, kétségkívül, de tekintve annak, ami volt, kezdetnek: nagyszerű, dicső. Nehezebb a gyermeknek az első lépést megtennie, mint mérföldeket gyalogolni a meglett embernek."

                                     Juhász Gyula: Március idusára

Vannak napok, melyek nem szállnak el,
De az idők végéig megmaradnak,
Mint csillagok ragyognak boldogan
S fényt szórnak minden születő tavasznak.
Valamikor szép tüzes napok voltak,
Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak.
Ilyen nap volt az, melynek fordulója
Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.

Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai
És lángoló Petőfi szava zengett,
Kokárda lengett és zászló lobogott;
A költő kérdett és felelt a nemzet.
Ma nem tördel bilincset s börtönajtót
Lelkes tömeg, de munka dala harsog,
Szépség, igazság lassan megy előre,
Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.

De azért lelkünk búsan visszanéz,
És emlékezve mámoros lesz tőled,
Tűnt március nagy napja, szép tavasz,
Mely fölráztad a szunnyadó erőket,
Mely új tavaszok napját égre hoztad,
Mely új remények ibolyáját fontad.
Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott,
Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!

Forrás: 1848. március 15. Percről percre...