Kedves Mónika!
Vajon jó helyre írtam?
Köszönöm válaszod.
Kata

Válasz

FÜST MILÁN
(1888-1967)

ELÉGIA
Atyám emlékének!
Szemrehányó szemed nem látom többé, közönyös vagy, lefeküdtél a sírba,
S hogy véred, én még itt csapongok: nem bánod! Nézed is paráznaságomat
S hogy űzöm asszonyok között a gyönyörű szerencsét!
Oh jól tudom: ki ott időzik, hallgatag bizony, elhagyja mulatozását!
Egy merev gondolaton s több komolyabb dolgokon foglalkozva tünődik!
S szájára teszi ujját: hadd bánjon el ővéle az enyészet!
Mindez tetszésemre van. De lásd: tajtékos szájjal mégis visszahőkölök,
Irtózva küzködöm, hátrálva vívok s vívódva menekűlök el,
Holott nincs oly barlang e világon, ahol megbújva-elalélva, de végre pihennék!
Most itt éjszaka van, dereng a dombok alatt, Istenem, sötét az éjközép!
Kicsit aludtam éppen, révbe ért a lélek s itt-ott tengve-lengve
Boldogan tanyázott s ím' az idő nyomtalan múlt el felette, mint a fellegek, - de jaj a látomás,
Nehéz a látomás, fullasztó mély a hang és zord az intelem, amelyre felijedve riadt:
Sötét időknek árja zuhogjon! Szív megbékéljen! Lélek elaludjon!
Ó rejtelmeim bús időszaka! S te bánatos-bús alvó is, ki messzi rejtezel!
S te kövér zsombék is, mély völgybe futó!
S két haragos patak is, hegyekről rohanó!
S te nagy magánosság is, a szívemig ható!

Válasz

Berzsenyi Dániel

MULANDÓSÁG
Hol a mohos szirt öbléből
Ezüst forrás ömledez,
S a patakok csörgésétől
A setét völgy zengedez;
Hol meredek tar kősziklák
Az egekkel mérkőznek,
S a százados roppant tölgyfák
A felhőkbe verődnek;
Hol a vadonnak csudái
Pompájokat mutatják,
S a természet nagy szcénái
Az érzőt felborzasztják;
Hol a váromladékokon
Az őszült kor lelke leng,
S a bészakadt sírboltokon
Bús halotti ének zeng:
Itt lakik a képzelődés,
Képekben elmerülve,
Itt a forró lelkesedés.
Plutarch karjára dűlve.
Itt emeli fel fátyolát
A Visszaemlékezés,
Itt rakja le zöld sátorát
A bölcs Magábatérés.
Itt tévelygek a világi
Lármától különválva,
Képzeletim forrósági
Között magamba szállva.
Amott egy magas szirt fokán
Egy puszta vár dőledez,
Melynek szomorú homlokán
Bús régiség epedez.
Hajdan ez a dicsőségnek
Volt fényes palotája,
S a legerősebb vitézségnek
Győzhetetlen hazája;
Hajdan felséges tornyai
A felhők közt ragyogtak,
S ime, most kevély ormai
Rakásra omladoztak!
Ott az eldőlt sírköveknél,
Hol most lelkek támadnak,
S a mélycsendű éjfeleknél
Bús nyögések hallatnak:
Ott nyugosznak a bajnokok
Mélyen a föld gyomrában,
A töredezett oszlopok
Között, örök homályban.
Ama kormos ablakoknál,
Hol most repkény szövődik,
S a mohosúlt kőláboknál
Iszolag tekerődik:
Ott búcsúzott szívszakadva
Az ékes hölgy férjétől,
Mikor a kürtök riadva
Elszakaszták keblétől.
Ott nézett le borzadozva
Bajvívó kedvesére,
Ott dűlt ismét lankadozva
A győzőnek keblére.
Amaz ijesztő boltoknál,
Hol most baglyok huhognak,
S a rémítő nyílásoknál
Száraz kórók suhognak:
Ott hörpölték egymás vérét
A párducos magyarok,
Ott nyerték el a harc bérét
A győzhetetlen karok.
Ama bércfalakon álltak
A vár pártás szűzei,
Mikor ellenségbe vágtak
A haza erősei.
Ama vár roppant kapuján
Zengtek a tárogatók,
Mikor a véres harc után
Visszatértek a hódítók.
S ott, hol a győzödelmesek
Toborzón vigadoztak,
S az érzékeny szerelmesek
Szívekben olvadoztak,
Most a gyászos romladékon
Bús éjszakák borongnak,
És a borzasztó tájékon
Bágyadt szellők zokognak. -
Így múlik el a világnak
Minden gyönyörűsége!
Így minden tündér nagyságnak
Veszendő dicsősége!
Hősek márvány sarampóit
Az idő eltemeti,
S a fél világ hódítóit
Feledékeny por fedi.
A bölcs, ki ma nagy lélekkel
A naphoz emelkedik,
Holnap gyáva gyermekekkel
Egy sírba ereszkedik!
[Végleges formája 1801 után]

Válasz

Berzsenyi Dániel

FOHÁSZKODÁS
Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak titkon érző lelke ohajtva sejt:
Léted világít, mint az égő
Nap, de szemünk bele nem tekinthet.
A legmagasb menny s aether Uránjai,
Mellyek körülted rendre keringenek,
A láthatatlan férgek: a te
Bölcs kezeid remekelt csudái.
Te hoztad e nagy Minden ezer nemét
A semmiségből, a te szemöldöked
Ronthat s teremthet száz világot,
S a nagy idők folyamit kiméri.
Téged dicsőit a Zenith és Nadír.
A szélveszek bús harca, az égi láng
Villáma, harmatcsepp, virágszál
Hirdeti nagy kezed alkotásit.
Buzgón leomlom színed előtt, Dicső!
Majdan, ha lelkem záraiból kikél,
S hozzád közelb járulhat, akkor
Ami után eped, ott eléri.
Addig letörlöm könnyeimet, s megyek
Rendeltetésem pályafutásain,
A jobb s nemesb lelkeknek útján,
Merre erőm s inaim vihetnek.
Bizton tekintem mély sirom éjjelét!
Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz,
Mert a te munkád; ott is elszórt
Csontjaimat kezeid takarják.
[1807-1808 körül. Végleges formája: 1810]

Válasz

Szép Ernő
Örökzöld
Az őszi szél mind lekaszálja
Ahány levél, ahány virág van,
Nekem nincs őszöm, mindig legyőzöm
S veszteglek örök ifjúságban.
A tar pagonyban zölden állok
És irígyelve és csudálva,
Nem érzi senki, nem kérdi senki,
Hogy az örökzöld szíve fájna.
Elhervadni a tiszta őszben
A tört rózsákkal oly jó lenne
S halálos télben vágynom, remélnem
Friss március felé merengve.
Kezdi a madár, süt a nap már
Tündéri órán bimbó pattan,
Tavasz, tavasz van! Én a tavaszban
Sóhajtok fáradtan s unottan.
Adj egy tavaszt, te árva fűszál,
És adj egy őszt, mert nékem nincsen:
Odadom bársony fehér palástom,
Zöld köntösöm, bús téli kincsem.

Válasz

Szép Ernő
Crème d’Yvette
Álomkék tengert látok, hogy messze nézek én
Ő fönn uralkodik fehér jacht födélzetén,
Vágyam kapkodja fátyolát.
Nem, most az Operában, ott űl álmatagon,
Hallgatva páholyában, hattyú bíbor tavon.
A kürtök jajdulnak felé.
Ódon fehér utcán Moszkvában száll a szánja
Cobolyfészkében reszket, szívemet kívánja,
A hó hull, mintha csengene.
Most erkélyére állt, a parkba néz, az égre,
Lankadt száját az őszben gőggel húzza félre,
Ő mindennél szebb, szomorúbb.
Pálmás teremben a gyémántcsillagos éjen
Feljő, mert ő a hold, elleng az ünnepélyen,
Nézése a halálba hí.
Két szemem megvakúlhat, sose lelhetem meg,
Két karom leszakadhat, nem ölelhetem meg,
Én rongy koldús, én itt veszek.

Válasz

Szép Ernő
A harangozó
A faluban, de nem a nép között,
Odafönn lakik a templomtoronyban,
Míg lenn él-hal a nyomorúlt falu,
Ő az istennek muzsikál fel onnan.
Zengnek, danolnak a harangjai
S elöntve az érc kábító szavától
Messzire bámúl a harangozó,
Hol tornyokkal kacérkodik a távol.
A messzeség kék ormokat mutat,
Erdőt, nagy, elhaló országutat,
Száztornyú várost, hova sose jut...
Mint egy ázott varjú, gubbaszt bolondúl,
Napestig tűnődve néz a toronybúl,
Fáj a szíve s gyűlöli a falut.

Előzmény

Válasz

Szép Ernő
Mint magányos lovast...
Mint magányos lovast az este,
Elér a bánat engemet,
Gyereksírás jön fel szívemből,
Könnyűim csöpp csengői csengenek.
Apám után szeretnék futni,
Ki a városba vezetett,
S míg a boltok közt bámészkodtam,
Elengedte egyszer a kezemet.

„Csúnya és ártalmas dolog,
hogy a felkelő nap
rád süt és te még tétlenül
heversz ágyadban”
[Szent Ambrus]
Az ing, melyet kikészítettem éjjel,
Az asztalon fekszik, fehéren,
Fehéren, ájúltan, fagyottan.
Virító gombok benne szerteszéjjel,
Virágocskák távol fenyéren.
De szép az ing most kiterítve ottan,
De szép a fénylő hűvös plasztron
S hogy sír majd, mint a nyűgös asszony,
Szegény ing, ha a testemre akasztom.
A csöndbe nézek, magamat keresve.
Örök lélekzetem csudálom.
Nevemet suttogom. Nem értem.
Hány óra? Áll. Nem húztam fel az este.
Én is, ha eljön a halálom,
Én is megállok. Eljön értem.
Hát meg kell jaj jaj meg kell halnom,
Nem lehet futnom, szöknöm, csalnom?
Én. Én. Agyonrúgott patkány az almon.
Mit álmodtam. Szép szőke herceg voltam,
Jártam talpig fehér selyemben,
Fekete gyász kastélyba laktam.
Éjjel a királylányért lovagoltam,
Királyleány nem ismert engem,
Én fényes herceg elragadtam.
Mint a zászlót fölém emelve
Az erdőn vittem énekelve,
Királyleány, királyleány szerelme.
A fák az úton furulyálni kezdtek,
Havazott pillangó-színekben,
Fűvek mint lángocskák ragyogtak.
Így vittem azt a drága, drága testet,
Fekete nyoszolyára tettem
A fehér szűzet, a fagyottat.
Leterítettem, sikoltottam,
Minden világot kioltottam.
Csak ő, csak ő, csak tündököljön ottan.
Arany csókkal kivertem fájó testét,
Mint koporsót arany szegekkel,
Hóselymen tűzvirágot varrtam.
Gyenge húság vad fogaim tépdesték,
Mint bús zene emelkedett fel
Vágyam, mint vízesés hullt halkan
A holt falakról. Megszűnt lenni
Minden világ. Ég föld víz semmi.
Királyleány szűzességét elvenni.
A gyúladt test ájult, boldog jajt csengve,
Ajkai őrjítő fúvását
Vigyáztam én halálig vágyva.
Égő gyertyákat hordtak a terembe,
Délceg gyertyákat s hogy ne lássák,
Az őröket kiűztem. És sorjába
Száz lenge lángot vittem szája
Ajtajához, úgy néztem rája,
Egy lehellete ne múljon hiába.
Felűlt a szűz királyleány az ágyon.
Hegedűltem: el vágyol innét?
Mondd, hogy szeretsz. Mondd, mondd: szeretlek.
Ő megszólalt szólván: „Én enni vágyom,
Úgy szeretem a sárga dinnyét.”
Aztán... messziről fenyegettek,
Nagy jégmezőkön néma esten
Sántán, két mankón igyekeztem,
Kínlódtam, csúsztam, mindig hanyatt estem.
Lenn, lenn az utcát hallom újra élni,
Mint füst száll hozzám zűrzavarja,
Kalimpál közbe verkli hangja,
Megint nem enged ábránddal henyélni,
Szobám bánattal felkavarja.
Kondúl egyszerre két templom harangja,
A kocsik elzöttyennek sorba,
Dohog az auto, a mogorva,
Fiúk, lányok cicáznak a fasorba.
De csoda módra jönnek a fülembe
Lelkemből, ebben a magányban
Rég elhalt hangok, csoda bánat:
Anyám a vasaló fölött merengve
Egy rongy mazúrt sirat magában.
Zengését hallom súrolt rézmozsárnak,
Koccintását a poharaknak,
Akiket az abroszra raknak.
Sötétben messzi a kutyák ugatnak.
Emlékek: keringélő néma fecskék,
Megfoghatatlan lenge rongyok,
Vakok szemének álmodása.
Szekéren kis borjú. Kis gidák, hetykék.
Csiga. Kis ostor. Őrzött szép réz gombok.
Zöld szilva. Friss cipó, pogácsa.
Télire eltett tiszta alma.
Befőtt, piros, sárga, meg barna,
Halvány szőllő hosszú spárgán aszalva.
Itt fekszem. Nem tudom, mi vagyok én itt,
Ifjú, vagy ember? Férfi? Garszon?
Én büszke úr sosem leszek tán.
Az év, az unalom, csalódás vénít
S borotválják mindennap arcom
S fiú képem van s nincsen semmi szektám.
Nincsen bajusszom s körszakállam,
Se barkóm, légy se festi állam,
Hogy fejem mint frizőr-modelt csodáljam.
Párisban egyszer, május délután volt,
A Luxembourg-kert sétaútján
Egy szép leány után siettem.
Könnyű madár volt, c, francia lány volt,
Trillázva lengni felvirúlt lány.
Fejembe sebten szóvirágot szedtem,
Hogy megszólítom bátran, szépen,
S csalom magammal: drágám, szépem,
De jó idő van... és itt egy pad éppen.
Kacagni fog s evvel ráállott máris.
Együtt megyünk, lépünk zenére,
Szirom-kezét gyengén szorítom,
Szeretőm van, tavasz van, Páris, Páris!
Fel az omnibusz tetejére!
A kis kalandra így hevűltem titkon,
Inaltam puffadt szívvel, lázba,
S aztán megálltam tétovázva,
Mi lelt akkor? Szívem mi tette gyászba?
Milyen boldog volt első útazásom
Az iskolába Debrecenbe
Matrózgalléros új ruhámba.
Apámmal mentem. A kis állomáson
Szólott a jelzés csengve, csengve.
Sínek ragyogtak, cúkor volt a számba.
A gőzös jött. Megállt sípolva.
Hátul a nagy vaggon-akolba
Bárányok... vagy angyalkák ríttak volna?
Kocog a gőzös, az ablakhoz állok,
Nézem hazámat és a rétet
S a szélmalmot, hogy áll a csöndben.
Őrt, hídat, zászlót, szemafort csudálok,
Apám szivarozik, beszélget
S nekem kicsúszik hirtelen a könnyem.
Szoboszló fogy, fátyolba bújva,
Kanyarodunk... és látszik újra
Tornyunk, mint a gyerek felnyújtott újja.
A város, jaj, milyen csudálatos volt,
Az utcán végig kis vonat vitt,
Kétoldalt emeletes házak,
Porcellános, ezüstös aranyos bolt,
Azóta sem bámúltam annyit,
Azóta sem kóstoltam azt a lázat.
Cilinderes urak sétáltak,
Füstöltek, köszöntek, megálltak
S zaj volt, zaj, hatfelől is kalapáltak.
Szeret-e más is a körúton este
Felnézni a tánciskolába?
Én ezt magamban mindig űzöm,
Lesem hogy szédűl a párok félteste
Bágyasztó boszton dallamára,
Mint a babák az ódon óraművön.
Mér nem jártam tánciskolába,
Egy régi édes izzadt bálba
Úgy elmennék. De már késő, hiába.
Hát igazán, elmentek vón az évek,
Hát mind elmúltak, mind elmúlnak
És nem lesz még egy ifjúságom?
Megint érzem keserű csókod, élet:
Oktalan óráját a búnak,
Hogy minek élek e világon.
Visszafelé futnék erővel,
Acsarkodva hajadon fővel
Vissza de vissza, szembe az idővel.
Virágos árok partjára ledűlni
Hajló, zengő kislányfüzérbe,
Láncot kötözni, szirmot szórva,
Csigát kicsalni, nádon hegedűlni,
Szaladni sárkánnyal felnézve,
Aranykapun fordúlni angyalmódra.
Zöld ág, zöld ág, zöld levelecske,
Béka kuruttyol, száll az este,
Meghalni, meghalni a fűbe esve.
Élet. Az élet. Hogy van ez, nagy isten,
Meg kell őrülni, nem birom ki.
Most fölkelek. Fürdök, örülök.
Csontvázam fogdosom. Itten... meg itten.
Bennem a halál. Gondolkodni,
Nem, nem. Ha majd a kávéházban űlök,
Ott egy úrral beszélek. Néki,
Hát néki mi az: élni. Érzi?
Hogy tudunk űlni, olvasni, beszélni?
De fájó, fárasztó ez, a világon
Végignyújtózni, óóó, a távol
Bezárt kertek. Gyilkosság éjjel.
Színház. Madár. Hajó az óceánon.
Púpos szabó. Festő hogy mázol.
Táncosnő száz szalagja repked széjjel.
Ha megölném magam... most rögtön,
Pisztollyal. Egyet kell hörögnöm
És semmi, semmi nincs tovább, örökkön.
Jaj már fel kéne kelni

Válasz